|
Lehet kerek vagy négyszögletes, kicsi vagy nagy, zöldségekkel, sonkával, szalámikkal vagy éppen tengeri herkentyűkkel megrakott, mindettől függetlenül szinte mindenki szereti, és óriási mennyiségekben fogyasztják világszerte. Minden bizonnyal még a legapróbb európai településeken is van legalább egy pizzéria, a zsúfolt nagyvárosokban pedig pizza futárok seregei szállítják házhoz a legtöbb ember által valódi „ős olasz” ételnek tartott ínyencséget, melynek újkori hódító útja Nápolyból indult, ám nyomai sok más fantasztikus dologgal egyetemben egészen a távoli ókorig vezethetők vissza.
A római korban készülő, leginkább talán a mai focaccia-hoz hasonló picea a birodalom bukását is túlélve 1000 körül már piza néven töltötte meg az éhes kora középkori gyomrokat, bár az akkori kemencékből kikerülő lepénykenyér-szerű étel még nem igazán hasonlított az igazi paradicsommártásos, szardellás, kapribogyós és mozzarellás nápolyi pizzához. Lényegesen aztán a következő évszázadokban sem változott meg, főleg mivel
Európában akkoriban még a paradicsomot sem ismerték. 1858-ban megjelenő „Nápoly és környékének szokásai” c. könyvében Emanuele Rocco értekezik bővebben a maira sok tekintetben emlékeztető pizzáról, ami abban az időben azonban inkább kulináris ritkaságnak, mintsem széles körben elterjedt ételféleségnek számított. Az általa leírt recept szerint a sodrófával vagy csak simán kézzel kinyújtott kerek tésztára tulajdonképpen bármit rá lehet tenni, ami az embernek éppen az eszébe jut, majd olívaolajjal, vagy szalonnazsírral meglocsolva ki lehet sütni a kemencében. Alapos emberként Rocco az általa ismert hozzávalókat is felsorolja, melyek fokhagyma, reszelt sajt, bazsalikom, apróra vágott hal és néhány szelet mozzarella. További érdekességként leírja, hogy a finomságokkal telepakolt lapos tésztát afféle táskaként félbe is lehet hajtani – ez a verzió éppenséggel ma is létezik, és Olaszországban calzoné-nak hívják.
A leírásból többek között az is kiderül, hogy már a XVIII. században léteztek pizza készítő boltok, melyekből olyan étvágygerjesztő illatok áradtak ki az utcára, amiknek még az előkelőségek és a koronás fők sem tudtak ellenállni. I. Bourbon Ferdinándot, Szicília és Nápoly királyát például annyira izgatta a titokzatos finomság, hogy felrúgva a szigorú protokoll szabályokat személyesen kereste fel Antonio Testa sütödéjét és megkóstolta a pizzát. Sajnos a királyné nem osztozott férje pizza szenvedélyében, ezért a király a későbbiekben kénytelen volt normál polgári öltözékbe bújva belopakodni a városi pizzériákba, amikor egy jó pizzára támadt kedve.
A kerek ínyencség szalonképessé válásáig azonban még el kellett telnie néhány évtizednek. II. Ferdinánd népszerűsítő akciója keretében megbízta az érdemes pizza sütők akkori képviselőjét, Don Domenico Testát, hogy rendezzen egy nyilvános pizzasütést a Capodimonte kertekben az udvari hölgyek számára. A lelkes uralkodó a mestert ezek után megajándékozta a „monzu” címmel, ami akkoriban a francia monsieur szó kissé átalakított változataként a gazdag háztartások Franciaországból származó konyhafőnökeinek járt ki. A bemutató után Ferdinánd, aki a campaniai konyha nagy rajongója volt, a palota közelében is pizza kemencéket állíttatott fel, hogy ő maga és vendégei a későbbiekben bármikor élvezhessék a remek ételt.
1861-ben a Savoyai ház vette át az uralmat a Bourbonoktól, s Itália ebben az időszakban már az egységessé válás rögös útján haladt. E folyamat részeként I. Umbertót és feleségét, Margheritát óriási tisztelettel fogadták Nápoly lakói. Amikor a királyné pizzát kért, a nemzeti érzülettől átitatott Raffaele Esposito pizza mester zöld bazsalikomból, fehér mozzarellából és piros paradicsomból, vagyis a formálódó olasz állam színeiből álló kompozíciót alkotott számára, amit iránta való tisztelete jeléül Margheritának nevezett el. A legismertebb pizzaféleség tehát a hazafiúi lelkesedés és egy koronás fő iránti mély tisztelet keverékeként született meg.
Érdekes módon más campaniai termékektől, mint például a durum búzából készült tésztáktól, vagy a paradicsomtól eltérően a pizza csak az Egyesült Államokban megtett óriási kerülőút után terjedt el Olaszország többi részén. Nápolyban ekkoriban már az utcán is árulták, és akár menet közben is fogyasztották, eközben a legtöbb olasz még csak nem is hallott róla. Az Itáliából kivándorló tömegek révén a XVIII.-XIX. század fordulóján nyílt az Újhaza is számos olasz étteremmel gazdagodott, s 1905-ben New Yorkban megnyílt az Államok első nápolyi pizzériája. Az újdonság erejével ható étel nagyon hamar gigantikus sikert aratott, ennek ellenére Észak-Európában csak az 1960-as években vetette meg a lábát, mindeközben Olaszországban a szerencsés nápolyiakat leszámítva továbbra sem ismerte senki. Újabb évtized múltán, az 1970-1980-as évek környékén végre Rómában és az ország északi részében is bemutatkozott, és onnantól fogva természetesen ott is lelkesen fogyasztották.
Azóta a pizza már bekerült a Guiness rekordok könyvébe is, hiszen a pizza sütők testülete rendszeresen különböző versenyeket szervez, amelyeken a résztvevők nem csak fantasztikus alkotásaikkal, hanem cirkuszi produkciónak beillő mutatványaikkal is tündökölhetnek, amikor a kinyújtott lepénytésztát feldobják, megpörgetik és elkapják.
Az igazi olasz pizza tésztáját általában vékonyra nyújtják, és kevés feltétet tesznek rá. A pizza kemencében lévő kb. 400 C fokos hő hatására a sülő tésztában lévő élesztő új életre kel, buborékok keletkeznek, és a pizza tésztája csodálatosan könnyű lesz. A feltétek alapja a legtöbb esetben (az ún. fehér pizzákat leszámítva) az oregánóval fűszerezett paradicsomszósz, valamint a mozzarella sajt. A végeredmény egy fenséges és egyben egyszerű étel, amiért mindmáig milliók rajonganak, és napjaink ételkultúrájának elidegeníthetetlen részét képezi.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
